főoldal   /   előző oldal
Megosztom


A ROCK-EGYÜTTESEK anatómiája





      Néhány éve van szerencsém egy rock-együttes tevékenységét belülről is megfigyelni, mely időszak alatt szerzett tapasztalataimat e rövid tanulmányban adom közre. A rock-együttesek alakulásában, fennállásában és működésében természetesen sok olyan különbség van, melyek részletes ismertetésére egy ilyen szűk terjedelmű elemzés nem tud kitérni, ezért a hiánypótló tanulmány csak a legfontosabb tulajdonságokra, azokon belül is elsősorban az együttes életét meghatározó zenekari tagok jellemzőire összpontosít.


A billentyűs


A billentyűs olyan zenész, aki zongorán, orgonán, de leginkább szintetizátoron játszik, amelynek leglényegesebb tulajdonsága, hogy jó sokba kerül. Ennek ellensúlyozásául viszont mindenféle embertől elfajzott hangokat képes kiadni, sőt még dobolni is tud, éppen csak kávét nem főz. Megszólaltatásához ezért aztán egyáltalán nincs szükség hangszeres tudásra. Ebből egyenesen következik, hogy a billentyűs nem is igazi zenész. A vele szemben támasztott egyetlen követelmény az, hogy megfelelő időben legyen képes megnyomni azokat a gombokat, amelyek a gyárilag elkészített programokat elindítják. A gyakorlati tapasztalatok tanúsága szerint azonban értelmi képességekkel való megfelelő ellátottság híján a billentyűsnek többnyire még ez a feladat is meghaladja az erejét.

A szintetizátor legfontosabb alkotórészei a billentyűk. Szellemi alultápláltsága miatt a zongorista nem lenne képes az egymástól semmiben sem különböző fehér billentyűk között eligazodni, ezért a gyártók kénytelenek egyes fehér billentyűk közé feketéket helyezni. A billentyűsök mind rasszisták, ezért a fekete billentyűk kisebbek, vékonyabbak és kevesebb is van belőlük.

A drágább szintetizátorokon pedálok is vannak, amelyeket a gyártók a félkegyelmű billentyűsök szórakoztatására helyeztek a hangszerre. Ezeket ugyanis hiába tapossák a zenészek nagy igyekezettel, a hangszer egy tapodtat sem halad előre.

A billentyűsök roppant hiúak, ezért egy darabig zenei előtanulmányokat is folytatnak. Teljes értelmi összeomlásukat eredményezi azonban annak a ténynek a korai felismerése, hogy bár két szomszédos fehér billentyű messzebb van egymástól, mint egy fehér és egy melléerőszakolt fekete, mégis mindkét zenei távolságot egyaránt kis szekundnak hívják. Zavarodottságuknál fogva a billentyűsök zenei továbbképzése rögtön megreked ennél az alapfogalomnál, mert a nagy szekund jelentésébe már bele se mernek gondolni. (A kis szekund analógiáját a kocsma nyelvén a kisfröccs, a mese világában pedig a „Kis Mukk” szókapcsolat jeleníti meg. Ez az egyetlen ok, ami miatt a billentyűsökről nem állítható, hogy egy mukkot sem értenének a zenéhez.)

A billentyűsök ugyanakkor roppant lusta és kényelmes népség, ezért általában ülve játszanak, mint a rabok.


A szólógitáros


A zenekar legkörülrajongottabb tagja a szólógitáros. Zenei felkészültsége a billentyűs lealacsonyító szintjét sem éri el, ezért kénytelen olyan hangszeren játszani, amely magától szól: ezt hívják szólógitárnak. A szólógitáros elmebéli képességek híján nem képes felmérni saját zenei alkalmatlanságát, ezért sajnos állandóan gitározni akar. Az így előadott gitárszólók egyedül az ún. torzító segítségével varázsolhatók az emberi fül számára elviselhető formátumúvá, melyet elősegít a gitár hangjának végletekig történő felerősítése is. Mindezek eredményeképpen a létrejött zajoknak szerencsés esetben semmi közük a szólógitáros játékához, amelyet a közönség mindig végtelen extázissal üdvözöl semmit sem értve az egész helyzetből.


A ritmusgitáros


Tekintettel arra, hogy a zenekari ritmust a dobos szolgáltatja, a ritmusgitárosra valójában semmi szükség. Ezért az a jó, ha olyan hangszere van, amely nem is szól, s amelynek kezeléséhez ezért semmilyen zenei képzettségre nincs szükség. A ritmusgitáros legfontosabb feladata ugyanis nem a muzsikálás, hanem a közönség figyelmének lekötése, amely így talán nem ismeri fel, hogy az együttes tagjai egyáltalán nem tudnak zenélni. Ha a ritmusgitár valami miatt mégis szól, akkor viszont hatásosan képes fokozni az együttes által előidézett zenei káoszt.

Itt kell néhány szót ejteni a gitárosok hangszeréről. A gitáron hat húr van, melyek párhuzamosan futnak végig a gitár nyakán. Mivel a nyak hossza által meghatározott távolság meghaladja a gitárosok felfogóképességének határait, a zenészeket a húrok alatt elhelyezett pöttyök segítik az eligazodásban. A húroktól csíkos fogólap pöttyözése egyértelműen a gitárosok esztétikai hiányosságaira utal (ugyanez nem mondható el a billentyűsökről, tekintve, hogy a zongora ízlésesen váltakozó fehér és fekete billentyűit nem csúfítják el holmi oda nem illő mintákkal).


A basszusgitáros


A szóelemzések kapcsán végzett tanulmányok szerint a basszusgitáros legfontosabb feladata, hogy jól tudjon káromkodni. Ezen tevékenységének sikere alkoholos közegben jelentősen fokozódik. Az együttes többi tagjához hasonlóan valamilyen meghatározhatatlan okból ő is zenésznek képzeli magát. A káromkodás irányába történt genetikai szelekció által okozott szellemi sérülés miatt azonban zenei ismeretek birtoklásáról természetesen a basszusgitáros esetében sem beszélhetünk.

Fizikai és szellemi teljesítőképességét tekintve is egyértelműen a basszusgitáros a leggyengébb láncszem a zenekarban. Ésszel történő ellátottságának teljes leépülését mutatja például, hogy hangszerén már csak négy húrt tud megkülönböztetni. Csökkent látóképessége miatt a gitárhúrok sokkal vastagabbak, hogy kartávolságból is felismerje őket. A végelgyengülés első jeleként említhető meg az az állapot, amelyben a basszusgitáros már csak az ujjaival tudja kapirgálni a húrokat, mert ahhoz sincs elég ereje, hogy a pengetőt biztonságosan kézben tartsa. A kevesebb húron történő játék során a basszusgitáros szerencsére csak néhány hangot tud megszólaltatni, ami jótékony hatással van a zene minőségére.

A gitárosokról el kell mondani, hogy rettenetesen bizalmatlan, irigy népség, ezért hangszerüket egy pillanatra sem engedik ki a kezükből, sőt a lopástól való beteges félelmükben erős szalagokkal rögzítik a testükhöz. Ugyanakkor rettenetesen hiúk, ezért csak állva hajlandók játszani, mert azt hiszik, hogy úgy magasabbnak látszanak.


A dobos


A dobos az együttes egyetlen tagja, aki aktívan képes részt venni a zenélésben mindannak ellenére, hogy értelmi képességek dolgában nem áll jobban a zenekar többi tagjánál. Ezt mutatja, hogy mind a dobok, mind a cintányérok eltérő méretűek és alakúak annak érdekében, hogy a dobos valahogyan meg tudja különböztetni őket egymástól.

A zeneeszközök megszólaltatására a dobverő szolgál. A dobos értelmi bizonytalanságára utal az a tény is, hogy a cintányérokat is dobverővel, és nem pedig cintányérverővel püföli. Speciális eszköz a lábcsin (melynek neve etimológiailag nem a „csinos láb”, hanem a csincsilla szóból eredeztethető, merthogy a csincsilla nyúl éppolyan szőrös, mint a dobos lába), valamint a lábdob, amelybe a dobos időnként a lábgép segítségével rúg jó nagyokat.

Több területen is megfigyelhetők a dobosok és a billentyűsök rokon vonásai. Lustaságuktól vezérelve mindketten ülve hajlandók csak zenélni. A dobosokról általánosságban elmondható, hogy agresszív, őrjöngő vadállatok. Erre utal minden mozdulatuk és irányultságuk, melyekkel hangszereik folyamatos szétverésén és szétrúgásán fáradoznak. E tulajdonságjegyeket azonban a billentyűsök is magukban hordozzák, melyeknek megnyilvánulási jól megfigyelhetők a zongora billentyűinek szétkalapálására és pedáljainak széttaposására irányuló erőteljes kísérleteik során.


Az énekes


Az énekes a rock-együttes azon tagja, aki zenei felkészültségében még odáig sem jutott el, hogy hangszert válasszon, ugyanakkor felmérte a nyilvánvaló tényt, hogy mivel énekelni minden hülye tud, ez vele sincs másképp. Ezt a lehetőséget kihasználva válik az énekes a rock-együttes egyik legfontosabb tagjává. Különös ismertetőjele a fallosz meghosszabbításaként használt mikrofonállvány, melyet a koncerteken markolászva rohangál a színpadon, egészen elélvezésig.


A technikai személyzet


A rock-együttesek elengedhetetlen tartozékai a név nélküli háttérmunkások, akik nélkül semmi sem működik. Ők azok, akik a technikai varázslatok segítségével valamelyest elviselhetővé teszik a zenekar által eredeztetett rettenetes hangokat. A közönséggel együtt nagy szerepet játszanak abban, hogy túlhangsúlyozott csodálatukkal a rock-együttes tagjait meggyőzzék zenei alkalmasságukról. Mindezt természetesen csak munkahelyük megőrzése céljából teszik, mert valójában ők az egyetlenek, akik képesek felmérni azt a zenei nihilt, melyet a zenekar tevékenysége eredményez.


Összefoglalás


A rock-együttesek felállása természetesen nem minden esetben követi a fent említett sémát. Bármilyen hangszer-összeállításról is legyen azonban szó, a zenészek alaptulajdonságai változatlanul az ismertetett vonásokra épülnek, melyek nem különböznek bármely elmegyógyintézeti ápoltak véletlenszerűen kiválasztott csoportjának jellemzőitől. Többszörösen ismételt, részletes esettanulmányok szignifikáns azonosságait felmutató eredményeinek teljes hiányában is bátran kijelenthetjük, hogy az említett intézmény lakói a tárgyi feltételek biztosítása és megfelelő menedzselés esetén azonnal képesek egy átlagos szintű rock-együttes zenei színvonalát elérni.

Erre nem egyszer hallhatunk magunk is nagyszerű példákat a médiában.
főoldal   /   előző oldal